Múlt a jelenben/5:

"Kagome gyorsan lecsillapította a dühös hanyou-t:
- Menjünk ki, Inuyasha! Kinn megbeszéljük.
Azzal egyedül hagyták Kazut.
- Szóval? – kérdezte Inuyasha.
- Hát… Sesshoumaru elvesztette az emlékezetét, és most nem tudja, ki ő valójában.
- Ez komoly?
- Teljes mértékben. Most az iskolánkba jár, s ennyi.
- Mikor megláttam – hajtotta le a fejét Inuyasha – Nem tudtam, mi történik. Ha nem ismer¬ném őt, azt mondanám, hogy beléd szeretett, de így, hogy nem emlékszik semmire, talán így is van. Amikor a szemébe néztem, olyat láttam, amit még soha: gyengédséget és szeretetet irántad.
- Ne mondj ilyeneket!
- De ha ez az igazság.
- Szerinted megmondjuk neki ki ő?
- Isten ments! Addig jó, míg nem tudja. Ha nem jön rá magától, akkor soha.
- De az bármikor lehet. És ha pont egy tömegben van, olyan mészárlást csinál…
- Akkor sem tudhatja meg.
- Szerintem hamarosan emlékezni fog.
- Miből gondolod?
- Felismerte a Shikon no tamát.
- Micsoda???
- Igen. Bár nem jött rá, honnan ismeri.
- Az nem jó jel. Ha úgy látjuk, hogy itt az idő, elmondjuk neki. Jó? És átvisszük a másik vi-lágba. Most pedig menjünk be!
Így is tettek. Inuyasha bocsánatot kért, amiért összetévesztette valakivel. Egy darabig be¬szélgettek, majd Kazu komolyabb témát váltott:
- Esténként képeket látok feltételezhetőleg a múltamból. Halott embereket, vért. Rémült ki¬abálásokat, sikolyokat hallok. Rémisztőek. De vannak jó pillanatok is. Látom édesanyámat gyermekkoromból, mikor altat és énekel. Hallom édesapám mély hangját. Későbbi korokból mintha testvérem is lenne. Majd – valószínűleg nem régi emlékek – harcolok, nem tudom kivel, látom a Shikon no tamát és.. és egy páviánbőrbe bújt valakit. Aztán vér és sötétség. Többre nem emlékszem.
Kagome és Inuyasha összenézett. Ez az a pillanat. Eljött az idő. De hogy is kezdjék? De még mielőtt bármit is mondhattak volna, Kazu folytatta.
- Kagome! Én… én tudom, hogy ti ketten együtt jártok. Hisz az előbbi eset után magától ér-tetődő. De én megszeretném mondani, hogy…
Ekkor Kagome nagypapája szólt fel:
- Inuyasha! Le tudnál jönni segíteni?
- Jó! Megyek! – kiment a szobából.
Kagome és Kazu megint egyedül maradt.
- Hol is tartottunk? – folytatta – Megvan már! Én el szeretném mondani, hogy… SZERET¬LEK.
A lányban szinte megállt az ütőér. „Ezt nem kellet volna!” gondolta „Sesshoumaru szerel¬met vallott nekem. Nem, nem is ő, hanem Kazu.” Hogy fogja megmondani ezután a múltját?
Inuyasha visszajött. Látta, hogy jobb nem megkérdezni, mi történt. Inkább a tárgyra tért:
- Kazu! Mutatni szeretnénk valamit neked.
Kimentek mind a hárman az épületből, egyenesen a kúthoz.
- Mássz be – utasította a fiút.
Mindannyian ezt tették. A fiú nem észlelt változást. Hülyeségnek tartotta, hogy bemászta, aztán vissza, de mikor fölérve meglátta az erdőt elcsodálkozott.
- Az ősi Japánban vagyunk – magyarázta Kagome.
- De hogyan?… Jajj!
Nem volt ideje megkérdeznie, mert egy hatalmas, félig ember, félig farkas rájuk támadt. Inuyasha kirántotta hüvelyéből a Tetsaigát és egy csapással leterítette. Az óriási tetem ott fe¬küdt előttük.
- Majd később elmagyarázzuk – mondta a hanyou, még mielőtt Kazu kérdezhetett volna va-lamit is.
Egy darabig mentek. Nem szóltak egymáshoz. Megérkeztek a faluba, s bekopogtattak. Egy idős hölgy nyitott ajtót. Ő volt Kaede. Mikor megpillantotta Sesshoumarut, hátrálni kezdett, de mivel nem látott semmi támadási szándékot, beinvitálta őket. (Félszemével persze őt nézte) Kagome halkan elmondta az anyónak, mi történt Sesshoumaruval.
- Nos? – kérdezte Kazu – Miért jöttünk ide? És miért ilyen ósdi itt minden?
- El kell mondanunk valamit Kazu – kezdte komoran a lány – Tudjuk jól, hogy ki vagy – Er-re a fiú nagyon nem számított – Démon vagy. Ez az ok a fizikai teljesítményedre. És ez a kút az átjáró ebbe a világba. Most a régi Japánban vagyunk. A múltban. Mikor még nem vesztet¬ted el az emlékezetedet, egy gonosz, vérszomjas szellem voltál. Sesshoumarunak neveztek. Mindenki rettegett tőled. Meg akartad szerezni a Shikon no tamát, amivel erősebbé válhattál volna, de legyőzött téged valaki. A neve…
- Naraku.
Mindenki lepődötten nézett Kazura. Mintha nem is ő lett volna… Mintha a régi Sesshoumarut látnák. Újra a gyűlölet tüze égett a szemében, kezét összeszorította.
- Naraku – ismételte – Már emlékszem. Mindenre emlékszem.
Mindhárman megijedtek. Sesshoumaru ismét a régi volt. Felállt, s nem bántotta őket, hanem egyszerűen csak elhagyta a kunyhót. Eltűnt.
- Hát ennyi volt – sóhajtott Kagome – Újra gonosz szellem lett. Pedig már kezdtem meg-szokni a „Kazus énjét”.
Inuyasha és Kaede helyeselt."