Kötelék (epilógus) Ugyanott ült, ugyanannál a tónál. Nézte a vizet, mint az első este… A tó egész más alakú volt… és a fák is fiatalok voltak még… de a természet már megkezdte a munkáját, és hamarosan újfent ugyanúgy fog tündökölni, mint régen. Yaken érdeklődve ugrált fel-alá. „Mi a baj, Sesshoumaru nagyúr?” Végignézett a nagyúron. Az egyik kezét lágyan az ölében nyugtatta… és ott volt a kezében a másik szalag… amit Kagometől kapott aznap este, amikor megmentette a másik világban… milyen régen volt… egy örökkévalóságnak tűnt… Yaken elkerekedett szemekkel figyelte a szalagot. „Sesshoumaru nagyúr… csak nem… nem lehet hogy… abba a halandó nőbe… te… belesz…?!” Elharapta a mondatot. Sesshoumaru elmosolyodott, őszintén. Bármikor máskor letépte volna ezért Yaken fejét… de ma este nem… ez egy különleges este. „Nem, Yaken, nem.” Visszakötötte a karjára a szalagot. Nem dobta el. „Akkor…mit fogunk most tenni…?” kérdezte Yaken bizonytalanul. „Megöljük őket… De…” tette hozzá fennhangon is a gondolatait. „Ma nem… Hallod ezt Yaken?” Kérdezte hirtelen. A szolga meglepve csóválta a fejét. „N…nem.” Sesshoumaru kihúzta magát ültében. Boldogan szívta be a tiszta levegőt. Lehunyta a szemét. „Nem? Pedig gyönyörű.” Egy tiszta, csillogó, szomorú melódia fonta őt körbe… És ő most hallotta. Először életében és utoljára. A tó tündére dalolt.