A fekete lyuk erejének még maga a Végrehajtó sem tudott ellenállni. Egy darabig dacolt a széllel, de szépen lassan, porszemről porszemre, Miroku keze beszívta. Önelégült mosollyal zárta el újra a rést. Sango megrökönyödve nézett rá.
„Ennyi…?” kérdezte. Miroku bólintott.
„Persze. Miért?”
„És ezt miért nem lehetett volna korábban…? Mindegy… Menjünk Inu Yashaért.” Elindult a barlang felé. Miroku követte. De hirtelen éles fájdalom hasított a karjába. Térdre esett. Sango aggódó arccal fordult vissza. „Mi a baj, Houshi?” Miroku nyögve válaszolt.
„N… nem tudom… valami… tépi belülről…” Ellökte megától Sangot… „Fuss… szabadítsd ki Inu Yashát!
„De..:”
„Siess!!” kiáltotta, majd felordított a fájdalomtól. Sango döbbenten nézte, ahogy Miroku fél keze lerobban a helyéről, és sok-sok éles penge szóródik szét körkörös irányban a sebből. Nagy részük ártalmatlanul állt bele a fákba és a sziklába, de egy-kettő eltalálta őket. Mirokut elborította a vér… szerencsére a kötés nem esett le a résről… Most nehéz lenne visszarakni, hiszen a kar jó három méterre feküdt a földön a gazdájától… A pengék újra megmozdultak, körözni kezdtek a levegőben és újra összeállt belőlük a gólem… Miroku könyörgő szemekkel nézett Sangora és halkan suttogta.
„Siess…” Majd szembefordult a Végrehajtóval és megmarad kezével fogva a botját, rátámaszkodott. Sango megértette, hogy itt már csak Inu Yasha segíthet, ezért futni kezdett a barlang felé. Miroku görnyedten állt a gólemmel szemben. Próbált nem törődni a hiányzó karjával és a ténnyel, hogy most meg fog halni. Meg kell állítania a Végrehajtót. Bármi áron. Elszántan kiegyenesedett, ami újabb vérveszteséget jelentett neki. De már semmi nem számít. Elszántan nézett szembe a végzettel. A szörnyeteg arcán most először jelent meg valami érzelem. Nevetett.
„Hogy gondolod, hogy megállíthatsz?” Por alakba bomlott átszállt Mirokun. Olyan volt, mintha egy forgószél fújt volna felé egy fémforgács-felhőt… Minden egyes darab, ami eltalálta, egy-egy kis sebet szakított rajta… Az egyik egy szerencsétlen véletlen folytán lezárta a fél szemét… A sziklákat körös-körül beborította a kifröccsent vére… elcsúszott a nedvességen, ami valaha az ő lüktető élete volt. A botja elgurult és fél kézzel támasztotta magát. Nagyon sok vért vesztett, nem volt ereje megfordulni, de tudta, hogy a felhő egyenesen Sango felé haladt. Sango hallotta maga mögött gyomorforgató hangot, ahogy a fémtüskék a húsba hatolnak, de nem fordult meg. Minden erejét beleadva futott. De hiába, a felhő gyorsabb volt, megelőzte és arcon csapta. Mintha egy tömör, apró tüskékkel teletűzdelt fémfalnak ütközött volna. Majd a felhő körbevette és felvette a gólem alakját. Átölelte Sangot, aki tehetetlen volt. Próbált kiszabadulni, de hiába, a kezek úgy szorították, mintha fémből lettek volna… Majd egy csavarintás és egy halk, elvágott sikkantás után Sango mozdulatlan teste csapódott be Mirokutól pár méterre. Miroku lassan odakúszott…
„Sango…” szólongatta, de hiába. Megmaradt karjával maga felé fordította a lány testét. Most tűnt fel neki először, hogy milyen könnyű, valójában milyen törékeny… A fején egy seb tátongott, amikor ide esett, beverhette a sziklába… de ez nem volt súlyos sérülés… viszont a hátán egy kis dudor jelezte, amitől Miroku a legjobban félt. A gólem eltörte a gerincét. Könnyekkel küszködve borult rá a lány mellkasára… hiába minden. Nem lélegzett, már a szíve sem vert. Sango halott volt. Már nem látott a vérveszteségtől, érezte, hogy ahogy a szíve egyre lassabban ver és lassan kihűl a lány még kellemesen meleg testén… Jobban kellett volna vigyáznia rá… talán… ha kapnának még egy esélyt… de nem… vége…
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után lágy szellő simogatását érezte, és egy suhogó hangot hallott. Utolsó erejét megfeszítve felnézett de csak árnyalakot látott a szemébe tűző nap fényében közte és a gólem között… de az alak… a ruhák, a haj… Inu Yasha…? A hideg hang azonban észhez térítette.
„Hé, Végrehajtó. Eljött az ítéleted ideje. Ne ezekkel a patkányokkal törődj. Itt vagyok én neked.” Sesshoumaru?! De ha ő itt van, akkor itt kell hogy legyen Kagome is…
„Miroku… jól vagy?” Hallotta is már a lány hangját, de már nem tudta abba az irányba fordítani a fejét…
„Bocsáss meg, Kagome… Inu Yasha… Sango…” Ő sem szólt többet. A szíve nem bírta tovább a vérveszteséggel járó megerőltetést… Houshi-sama, a szerzetes, kivérzett… csúnya halál… Kagomenek elgyengültek a lábai. Mindennek vége. Inu Yasha fogságban, a barátai halottak. Lerogyott melléjük és csendben sírni kezdett. Sesshoumaru viszont könnyedén megőrizte a hidegvérét. A hangja még mindig keményen csengett.
„Szóval… te lennél a híres Végrehajtó?” A gólem bólintott. Sesshoumaru gúnyosan elvigyorodott. „Mi lenne, ha abba hagynád a kisded játékaidat? Ez a teszt… és most ez az éretlen színjáték… szánalmas vagy, Végrehajtó. Vagy szólítsalak inkább Vadásznak? Á, maradok mégis inkább a szánalmas patkánynál.” A gólemnek eltorzult az arca.
„Rendben…” morogta. Az árnyékok körbe vették… és egy fémes villanás után ott állt a Vadász. Asami, a páncélban. De egész más volt. Fiatal. Életerős.
„Tessék, ahogy akarod. De most te is meghalsz.” Sesshoumaru vállat vont.
„Aha. Még egyedül is el tudnálak intézni… de nem vagyok egyedül.” Mondta vigyorogva. A Vadász dallamos hangon kacagott.
„Igen? Ki segítene neked, Sesshoumaru nagyúr?!” mondta gúnyosan. „Az a lány? Hahaha, nézz csak rá. Teljesen összeomlott. Semmit nem tud tenni. A barátai halála… túl sok neki. Hahahaha!” Sesshoumaru lassan megszólalt.
„Igen. A friss gyász mindig megviseli az embereket.” Mondta megértően mosolyogva. Hátat fordított Asaminak. A Vadász szava elakadt. Nem szokott hozzá, hogy ilyen könnyedén leveszi róla valaki a szemét, hogy ennyire semmibe veszik. Mozdulatlanul figyelte Sesshoumarut. Mire készül…? Valójában nem is hozzá beszélt…! „Érzékenyebbek a fájdalommal szemben, mint én. Ez a gyengéjük. De az erejük is. Megértettem, Kagome. Az elmúlt napokban sok mindent láttam. Állj föl.” Kagomet szinte hipnotizálta ez a szokatlanul kedves hang… Engedelmeskedett. Félreállt. Sesshoumaru előhúzta a Tenseigát. A napfény keményen csillogott a pengén, ahogy a szemei előtt tartotta és végignézett rajta. „Megértettem, hogy fontosak egymás számára. Függenek egymástól. És ez a forrása legnagyobb bánatuknak… de az örömüknek is. Nézd, halandó… te aki elfelejtetted a saját fajtád érzéseit… Nézd, ahogy a gonosz szellem, Sesshoumaru emberibben cselekszik, mint ahogy te valaha is tudtál…” Igen… látta… ott táncoltak Sango és Miroku fölött. Az Alvilág küldöttei… Egyetlen vágás. Keményen megmarkolta a kard markolatát. Várt a megfelelő pillanatra. Vett egy mély lélegzetet és lecsapott. A penge arany és ezüst színekben villódzva szelte a levegőt… de csak ő látta, ahogy a Küldöttek kettéesnek és elpárologtak az életteli napfényben.
A Vadász elkerekedett szemmel nézte. Nem értett semmit, mégis, nagyon rossz érzése volt. Mit csinál…? Mit hadonászik azzal a karddal…? Megbolondult, vagy mi a fene…? Hiszen azzal a fogpiszkálóval semmit nem lehet tenni!! Mire készül…?! Egy pillanat. A lány… megmozdult…?! Nem… Nem!!! Az nem lehet… csak a szemem káprázott … nem… meghaltak!! De hiszen meghaltak!! Megöltem őket!! Halottnak kellene lenniük!!! Remegő, eltorzult hangon ordította.
„Megöltem őket!! NEM TÁMASZTHADOD FÖL A HALOTTAKAT!!!” Sesshoumaru eltette a kardot és sajnálkozó pillantást vetett az őrültre. A tekintetük összekapcsolódott… Sesshoumaru látta a rettegést… az ismeretlentől való félelmet...
Miroku lélegezni kezdett, de nem mozdult. Valószínűleg nagyon jól érezte magát, Sango mellein pihenve. De a lánynak ez már korántsem tetszett annyira.
„Szállj le rólam, te perverz!” lelökte magáról a szerzetest. Miroku vigyorogva tette össze a kezeit sajnálkozva… mindkettő megvolt neki. Sango egy pillanatra elérzékenyült, de aztán Kagomehez fordult és dühösen folytatta. „Meghaltunk, de ez a kis perverz csak „arra” tudott gondolni! Most mond meg. Normális?” Kagome a még mindig szorult helyzetük ellenére elnevette magát. Mosolyogva törölgette a könnyeit.
„Nem, persze hogy nem! EEEchii!” mondta kacagva. Miroku vállat vont.
„Tudod, mikor foglak így megkérni, hogy a gyermekem anyja légy.” Sértődötten elfordult. De valójában ő is nevetett. De közben a Vadász túltette magát a sokkon. Dühödten hörgött.
„Nem számít! Újra megölöm őket! Újra és újra!” A hangja magasba csapott és eszelősen kacagni kezdett. „De veled kezdem!! Ha széttéplek, senki nem hoz már vissza, azt garantálom!!” Sesshoumaru nem moccant.
„Még egyetlen dolgot nem értek… akármennyit láttam és akárhogy próbálom megérteni az embereket, nem fogom föl… miért tetted?” A vadász gúnyosan kacagott.
„Miért?! Még kérded?! Vájkálni akarunk másokban, hogy kielégítsük hirtelen jött tudásszomjunkat?! Szánalmas!” Vicsorogni kezdett. Ökölbe szorította a kezeit. „Nézz végig rajtam!! Emlékszel, milyen voltam odaát! Itt erős vagyok és hatalmas!! És újra fiatal lehetek! Halhatatlan lehetnék a Shikon gyöngy erejével! Odaát csak egy vén bolond voltam! Egy remegő, szenilis idióta!” Kagome közbevágott.
„Ez nem igaz! Mi szerettük Asami professzort. Ő nem olyan volt, mint te. Kedves, megértő… és jó ember.” Kiáltotta. A Vadász röhögni kezdett.
„Akár tetszik, kis hölgy, akár nem, én és ő, ugyanaz a személy. De hagyjuk az elméleti vitákat. Még meg kell ölnöm egy szellemet.” És szó nélkül támadásba lendült. Az energia gömb egyenesen Sesshoumaru feje felé tartott, de épphogy elkerülte. Tovább haladt és becsapódott a fák közé. Sesshoumaru hátraszólt a válla mögött.
„Szabadítsátok ki a félvért. Én feltartom.”
„De, nem hagyhatunk itt…” próbálkozott Kagome.
„Semmi de! Ez nem a ti szintetek! Most még erősebb, mint amikor álcázta magát! Szükségem van a Tetsusaigára…” Miroku felkapta Kagomet és vonszolni kezdte.
„Igaza van, Kagome. Mi semmit nem tehetünk. Ide Inu Yasha kell…” Kagome némán bólintott. Mindhárman futni kezdtek a barlang felé.
Sesshoumaru vigyorogva ránézett a Vadászra.
„Azt hiszem értelek. Szánalmas vagy. Nem tudod elfogadni a sorsod, mint azok, akiket a másik világban láttam. Még az ember névre sem vagy méltó. De nem számít. Kettesben maradtunk, halandó. És most, leverem rajtad az összes tartozásodat.” Mondta morogva. Megropogtatta a kezeit.
„Ne csak beszélj, szellem. Mutasd, mire képes a fajtád egy „alacsonyabb rendű ember” akarata ellen!”
Összecsaptak. Az erdő legöregebb fái sem emlékeztek ilyen harcra.