Kagome-nek ötlete sem volt, hogy hol keresse Sesshoumarut. Mire hazaért, bőven besötétedett. Fáradtan ledőlt a szobájában és gondolkodni kezdett… hova mehetett? Egy nagy városban mihez kezdhet egy szellem? Valószínűleg csak kóborol cél nélkül, hiszen ez nem az ő világa… Nem tud semmit, semmiről. Hiszen az első kereszteződésnél elüthetik! Persze, semmi baja nem esne, de nem hagyná annyiban… és kész is a katasztrófa! Valahol a városban egy hatalmas és erős lény kószál szabadon, egy gyermek tudásával.. Meg kell találni, mielőtt kárt tenne bármiben… vagy akár magában! De hogyan? Hirtelen zajt hallott a szomszéd szobából. Először nem fogta föl, hogy ez mit jelent, de aztán gyorsan fölpattant. Sesshoumaru! Lehet, hogy visszajött? Félrerántotta a válaszfalat.
„Sessy!” kiáltotta vidáman. De nem ő volt. Hanem Yaken, a talpnyaló. Aki felettébb dühös volt.
„Hol van Sesshoumaru nagyúr, he?! Mit tettél vele?!” kérdezte, és ledöntötte a lányt a lábáról a botjával és ráugrott. „Ki vele! Beszélj!”
„Meg…megszökött.” Válaszolta riadtan Kagome. Yaken leugrott róla és elkezdett zavartan föl-alá járkálni.
„Igen… igen… valójában nem meglepő… a ti kis halandó mágiátok nem tarthatta féken sokáig a nagyuramat…igen, semmi kétség…de szükség van rá… meg kell találnom!” Ki akart ugrani az ablakon, de a lány elkapta a köpenyét.
„Ne! Várj…! Had menjek veled! Én is őt keresem.” Yaken kitépte Kagome kezéből a ruháját.
„Ugyan, miért engedném meg, hogy velem gyere? A nagyúrnak nincs már rád szüksége.” Dehogy nincs- gondolta Kagome, de nem mondta ki hangosan. Inkább a szokásos taktikát alkalmazta.
„Azt hiszed, megtalálod nélkülem? Semmit nem tudsz erről a világról.” Yaken felhúzta az orrát.
„Hmpfh… rendben. Gyere. De szerezz valami járművet magadnak. Nem foglak cipelni.” Kagome belül sikított. Sesshoumaru az ő sebességével már valahol Hong Kong környékén járhat, neki meg bicikliznie kell?! Reménytelen, gondolta… körülnézett, hátha talál valami fogódzkodót. Megakadt a szeme a láncon. Felemelte és odaadta Yakennek.
„Ezzel nem tudnál valamit kezdeni…? Ezzel kötöttük meg… letépte magáról.” Yakennek elkerekedtek a szemei… hadarni kezdett…
„Sesshoumaru nagyúr… nem, nem ő, nincs itt. De a láncon érzem őt. Érzem a hatalmát. Letépte magáról, azt mondott. Sesshoumaru nagyúr veszélyben van! Letépte a láncot, amivel megkötöttétek a hatalmát. De ezzel lemondott a hatalmáról is. Sesshoumaru nagyúr most semmivel sem erősebb, mint egy egyszerű halandó! És itt, az idegen világban komoly veszélyben van! Hiszen nem ismer semmit. Ha valami baja esik… Meg kell találnom… meg kell találnom..” a végén már csak motyogott magának. Kagome megragadta.
„Mit mondasz?! Elvesztette az erejét?!” Yaken bólintott.
„Siessünk, halandó. Nincs veszteni való időnk.” Kagome nem gondolta volna, hogy ez valaha is elő fog fordulni, de egyet értett Yakennel. Most már nem csak Inu Yashaért aggódhatott, hanem a bátyjáért is.

Egész éjjel keresték a környéken. Minden járókelőhöz odament a lány és leírta Sesshoumarut. Bár nem sok olyan ember rohangál az utcákon, mint ő, még sem látta senki. Míg végül az egyik utcai hot-dog árus felismerte.
„Igen, emlékszem rá. Majdnem lelépett a kereszteződésről, amikor piros volt a lámpa. Bolond egy fickónak tűnt. Mintha nem tudná éppen merre jár. Arra ment tovább.” Kagome gyorsan megköszönte és továbbsiettek. Egy elágazásnál hirtelen lefordult, Yaken utána kiáltott.
„Hé! Miért mész arra…?!” A lány nem válaszolt. Biztos volt a dolgában. Erre volt egy park. Sesshoumaru egyedül, legyengülve, merre is mehetett volna? Keresett valamit, ami ismerős neki, bármit… Ha tudat alatt is, követte a víz és a növények tiszta illatát… Yaken közben utolérte. Már ő is látta a parkot.
„Igen! Ez jó ötlet! Sesshoumaru nagyúr szereti a vízeséseket!” helyeselt. Vízesés, szökőkút!- gondolta Kagome, és egyből arra felé vette az irányt. És meglátta. Ott feküdt a földön, egy pad mellett, mozdulatlanul. Kagome leugrott a bicikliről, nem törődve azzal, hogy felborul. Odaszaladt Sesshoumaruhoz és letérdelt mellé. Közelebbről is szemügyre vette… eszméletlen, állapította meg. A fején volt egy nagy seb, a teste tele volt kék-zöld foltokkal, az alatta száradó vörös folt pedig jelezte, hogy a szájából szivárgó vér már csak az utolsó maradványa. Nagyon nyomorultul nézett ki… Kagome az ölébe vette a fejét és próbálta valahogy életre kelteni. Sesshoumaru lassan megérezte az illatát… köhögni kezdett…egy-két félig kiszáradt vér rögöt köpött ki…
„Ka…Kagome…” Suttogta… még nem volt magánál, csak beszélt… a szájából eredő vércsík lassan eláztatta Kagome ruháját… de a Sesshoumaru szeméből lassan pergő könnyek jobban megrémítették… „Ez egy rossz világ…segíts… haza…vigyél haza” újra köhögött… Kagome szemében is gyűlni kezdtek a könnyek. A nagy Sesshoumaru nem volt más, mint egy elhagyott gyermek… Még szorosabban magához ölelte.
„Tsss… ne sírj…nem lesz semmi baj…” csitítgatta. Nem tudott mást tenni. Erre nem számított. Mindig olyan erős volt, félelmetes és kegyetlen… ki gondolta volna, hogy valójában ilyen…? Tanácstalan volt… lágyan ringatni kezdte…
A hold ezüst fénye megvilágította a parkot. A fákon a virágok bontogatni kezdték a rügyeiket, hiszen tavasz volt. A szökőkút ontotta magából a csillámló cseppeket. A levegőt megtöltötte az alvó, a holnapi életteli napra készülő természet illata.
Sesshoumaru magához tért, a soha vissza nem térő pillanat elmúlt…
„Mit keresel itt, te lány?” Kérdezte hirtelen meglepve és megpróbált felülni. Semmire nem emlékezett az előző percekből. Vagy legalábbis, nem mutatta. Elhúzódott Kagometől. „Igazából mindegy. Már úgy sem tehetsz semmit. Győztem!” Nevetni próbált, de nem sikerült neki. Minden mozdulat fájt… Kagomenek hirtelen rossz előérzete támadt.
„Miről beszélsz…?” Sesshoumaru megpróbált felállni, de elbotlott. Jobb híján a padnak dőlt. Egy gonosz vigyorral beszélni kezdett.
„Elrabolták Inu Yashát, igaz? Akármivel próbálkoztok, győztem! A csontváz a barlangban az övé! Hahahhhhrrgghh…” Megint köhögött. „Becsaptalak titeket a bolond proffal. Értettem a véseteket a barlangban! Egy szertartás, amivel végre teljes démonná változtathatom… és aztán, meg fog halni, a proffal együtt… Elkéstél, Kagome… Yaken talán éppen most fejezi be a szertartást!”
„Bocsáss meg, Sesshoumaru nagyúr, de…” A szellem meglepve fordította a fejét a hang irányába.
„Y…Yaken?! Mit keresel te itt?!” Yaken lesütötte a szemét. Bűnbánó hangon motyogta.
„Nem tudtam egyedül befejezni… problémák adódtak, ezért eljöttem a nagyuram után…”
„Te…!! Azonnal menj vissza és fejezd be…! Aztán gyere vissza értem! Még vissza kell nyernem az erőmet… bár… nem hiszem, hogy most már segíteni fogsz…” vetett egy gonosz pillantást Kagomera. A lány megcsóválta a fejét.
„Tévedsz.” Mondta lágy szomorkás mosollyal. „Segíteni fogok.” Sesshoumarunak leesett az álla.
„D…de… miért? Azok után amiket tettem? Miért segítenél?” Tényleg nem értette. Ennyire nem lehetnek buták az emberek. Kagome a szemébe nézett. Sesshoumaru nem látott benne gyűlöletet… inkább szánalmat… ez egyre furcsább…
„Megtartottad a szalagom, igaz?” Sesshoumaru lassan nemet intett a fejével. Kagome oldalra billentette a fejét. „Hazudsz.” Sesshoumaru elvicsorogta magát, majd lassan lesütötte a szemét…
„Honnan tudod…?” kérdezte halkan. Kagome elővette a bizonyítékot a zsebéből. Lágy hangon válaszolt.
„Mert nem Inu Yasháé a csontváz, Sessy…” Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd lassan folytatta. „Hanem a tiéd…”
A világ megfagyott egy pillanatra. Minden összeomlott Sesshoumaruban. Ott lógott Kagome kezében… egy szalag egy iskolai egyenruháról… kifakult, gyűrött, lyukas… pont mintha évszázadokat vészelt volná át csodával határos módon egy kietlen lyukban… nem bizonyította semmi, hogy Kagome igazat mond… de valahogy Sesshoumaru érezte, hogy tévedett… túl szép volt… elvakította az igazság fénye és nem vette észre… megszűnt számára a külvilág, csak a szalagot látta, ahogy himbálódzik a lágy szélben…
Kagome folytatta:
„Asami becsapott minket. Mindnyájunkat. Igazad volt, beismerem. Hagynom kellett volna, hogy… Megölte a barátját, hogy egyedül övé legyen a páncél hatalma… és most minket is meg akar ölni a Shikon gyöngyért… Valószínűleg most útban van Inu Yasha felé… hogy átváltoztassa és a szövetségesévé tegye…” De hiába beszélt… Sesshoumaru nem figyelt rá. Amint el tudta fogadni, hogy ő fekszik a barlangban, minden kis részlet a helyére került… Megpróbált feltápászkodni… ezúttal sikerült neki… ellökte magát a padtól és imbolyogva bár, de megállt…
„Sessy…?” nézett rá bizonytalanul Kagome.
„Sesshoumaru nagyúr!” kiáltotta Yaken. Nem törődött velük. Hagyta hogy a jól eső érzés újra erővel töltse el a tagjait.
Az a szemét… A Vadász… páncélt csinált a csontjaiból… pesztráltatta velem ezt a kis patkányt… becsapott… elvesztettem miatta a hatalmam…majdnem megszerettem egy embert miatta…elkapom… megölöm…szétTÉPEM… AAARGHHH!
Hátravetette a fejét és ordítani kezdett. Kagome borzadva fogta be a fülét…még sohasem hallott ilyen szörnyűséges ordítást… Nem a hang maga volt fülsértő. Hanem az érzések tomboló áradata, ami mögötte volt. Fájdalom, elkeseredettség, gyűlölet, bosszúvágy… A sebei újra felszakadtak, de nem törődött vele. Kiadta magából minden fájdalmát...
Amikor abbahagyta, visszafordul és Kagomere vetette hidegen villogó szemét. Újra a régi Sesshoumaru volt. Kérdések nélkül, kegyetlenül... és forrt benne a düh. Hiába volt most ember, Kagome összerezzent, amikor elkapta az a tekintet. Alig hallotta a hangját.
„Köss magadhoz újra.” Kagome összerezzent…
„T…essék?” Sesshoumaru megragadta a vállát és durván talpra rángatta.
„Ne játssz velem, papnő, kezdem elveszteni a türelmem!! A hatalmam hozzád van láncolva. Köss magadhoz még egyszer és vissza kapom.” Kagome lerázta magáról a kezét… valahogy jobban szerette, amikor még eszméletlen volt…
„Felejtsd el. Egyedül csak részben tudom végrehajtani a varázslatot. Visszakapnád a hatalmad, aztán könnyen megszabadulhatnál tőlem.” Sesshoumaru elmosolyodott.
„Ügyes. Az emberek milyen tanulékony állatfaj.” Mondta gúnyosan. Istenem, hogy is gondolhattam volna, hogy megváltozik-gondolta Kagome dühösen. Sesshoumaru folytatta. „De ne aggódj, bízhatsz bennem. Nem akarok ilyen szánalmas módon meghalni. Muszáj segítenem Inu Yashán. És azon kívül… a Vadász halott!” az utolsó szót már csak hörögte dühbe fúló hangon… „Add vissza az erőm!” kiáltotta. Kagome bólintott. Felkötötte Sesshoumaru nyakára az évszázados szalagot. Yaken csodálkozva kérdezte:
„Ennyi?” Sesshoumaru csodálkozva forgatta meg a szemei előtt a kezét… az egyik ujja természetellenes szögben elállt… teljesen ki volt fordulva az izületből… de lassan magától visszaugrott…A szellem elvigyorodott… a földről a vérfoltok újra folyékonnyá váltak és behegesztették Sesshoumaru sebeit… a vércsík felszáradt a szája széléről…a fején újra megjelent a félhold… lágyan megmozgatta a tagjait aztán hirtelen ökölbe szorította a kezét…és egy roppanás kíséretében megjelentek a megszokott csíkok.
„Igen. Mindjárt jobban érzem magam. Hahahahahaha” Kagome egy pillanatra elbizonytalanodott. Milyen szörnyeteget engedett szabadjára… Sesshoumaru megindult feléje, halkan sikkantott és menekülni próbált, de a szellem csak felültette a vállára, ahogy Inu Yasha szokta.
„Sietnünk kell, most nem érünk rá ezzel az izével szórakozni” mutatott rá a biciklire „Még a cuccaimat is el kell hoznom tőled.” Miközben elindultak, Yaken megszólalt.
„Semmi gond, Sesshoumaru nagyúr! A Végrehajtó fel tudja tartóztatni egy darabig. Nagyon erős ám!” Sessy szeme gonoszul villant.
„Á, a Végrehajtó. Ez szánalmas.” Yaken és Kagome egyszerre kérdezték.
„Miről beszélsz?” Sesshoumaru megcsóválta a fejét.
„Az öregnek lehet akármilyen gonosz, soha nem volt fantáziája. A Vadász, a Végrehajtó… Ti nem találjátok szánalmasnak? Kíváncsi vagyok legközelebb milyen nevet talál ki” mondta nevetve. Kagome már annyira nem találta viccesnek a helyzetet… tehát Inu Yasha most éppen Asami kezei között van… Ennek köszönhetően még azt a kis időt is soknak találta, amíg Sesshoumaru visszavette a szokott öltözetét és felöltötte a Tenseigát.

Miután Yaken elment, a Végrehajtó egy ideig még nem mozdulatlanul állt, ahogy egy jól nevelt gólemhez illik. Aztán elvigyorodott. Egyedül volt, befejezhette a szertartást, ahogy akarta. Visszavonta mágikus aurát, amivel Yakent akadályozta, aztán munkához látott. Sokáig dolgozott. Végül elkészült. Inu Yasha ott lógott a barlang falán, a kezén láncok. Két oldalt két gyertya ég, az egész terem úgy tűnik, mintha tele lenne szórva mindenféle furcsa kacattal és telerajzolva értelmetlen jelekkel, de minden milliméternek jelentősége van. Persze, most már nem számít. Akár az egész hegy összedőlhet, amint a gyertyák végigégnek, Inu Yasha emberi fele meghal…Nem olyan elegáns megoldás ugyan, mint a Shikon gyöngy, de a célnak megfelel. Egy hang riasztotta fel a merengésből:
„Hiraikotsu!!!” A barlang bejárata beomlott és a Végrehajtó meglátta Mirokut és Sangot Kirara hátán. „Megtaláltunk végrehajtó! Kirara kiszagolta Inu Yasha nyomát.” Mondta Sango. Miroku folytatta.
„És most… nem úgy fog végződni a találkozásunk, mint a múltkor…” Mondta mosolyogva.
„Porból teremtettek… Hát elfújlak, ahogy a zavaró kis porszemeket szokták…” Kinyitotta a rést…