Yaken elégedetten dörzsölgette a kezét. A Végrehajtó első osztályú, hatalmas gólem volt. Tökéletesen működött. Elhozta Inu Yashát és könnyedén elaltatta. De nem várt problémák léptek föl. A szertartást nem működött tökéletesen és Yaken egyedül nem tudta kijavítani a hibákat, a Végrehajtó, bár mindent megtett, a szertartás menetére vonatkozó kérdéseket következetesen figyelmen kívül hagyta. Szükség lesz Sesshoumaru nagyúrra. Ki is adta parancsot.
„Keresd meg Sesshoumaru nagyurat és mutasd meg neki az utat.” A Végrehajtó nem mozdult. Yaken elbizonytalanodott. „Mi van?”
„Nem tehetem.”
„És miért nem?” Kérdezte csodálkozva.
„Ehhez a világhoz vagyok kötve.” Yaken megvakarta a fejét.
„Rendben, akkor ide vezetem én. Őrizd a barlangot, amíg nem érünk vissza.” Majd elindult.

Sesshoumaru futott. Igen! Sikerült! Elszakította a láncot. Megtörte a varázst. Boldog volt. Újra szabad. Nem zavarta, hogy ez egy idegen világ. Itt is meglesz valahogy! Hiszen, ha okosan használja a hatalmát, itt bármit elérhet, nincs vetélytársa. De egyelőre ráér még, elvezheti a friss szabadságot!
Pár óra múlva viszont már nem látta ilyen rózsásan a helyzetet. Besötétedett. A levegő furcsa módon lehűlt. De hiába volt sötét, a városban mindenhol emberek járkáltak és élték a nagyváros élénk éjszakai életét. De Sesshoumarunak ez idegen volt. Emberek, tömeg mindenfelé… villódzó fények, füst, fülsértő zaj…és ami még rosszabb, szagok. Az emberi izzadság mindent betöltő csípős szaga, az ételek édes aromája, és a mindent beborító füst és por kesernyés íze émelyítő elegyet alkotva sokkolták… Egyre rosszabbul érezte magát. Botladozott az emberek között, néha nekik dőlt, volt aki bocsánatot kért, volt aki káromkodva arrébb lökte. De nem sokat fogott föl az egészből. Mindenből túl sok volt… túl sok hang, túl sok fény, túl sok szag… túl sok érzés, túl sok élet. Csak ment előre, bágyadtan. Végül talált egy parkot, ahol viszonylag csend volt… lerogyott egy padra és bámulta a szökőkutat. Víz… végre valami ismerős. Teljesen elgyengült. Egy kedves hang riasztotta föl a bóbiskolásból.
„Elnézést… jól érzi magát…?” Egy fiatal, huszonöt-huszonhét körüli nő állt fölötte és aggódó arccal méregette. Sesshoumaru válaszként bólintott.
„Igen…” A nő szomorkásan rámosolygott.
„Ez nem volt túl meggyőző… megengedi, hogy leüljek?” Meg sem várta a választ ás letelepedett a pad másik végére. A fejét kicsit megdöntve, Sesshoumarura vetette a kedves szemeit. „Talán vár valakire?” Sesshoumaru megrázta a fejét. A nő elfordult és a szökőkutat kezdte figyelni. „Én várok… illetve, vártam… de úgy tűnik, hiába. Maga érti ezt…? Egyik nap még kedves, virágokat hoz, aztán…” elnevette magát „Nem is tudom, miért beszélek erről egy vadidegennek, de valahogy jól esik… talán mert olyan hűséges szemei vannak… mint egy kutyának…” a csilingelő kacagás lágy harmóniát alkot a vízcseppek kopogásával… Sesshoumaru felkapja a fejét, félig a kijelentésre, félig a gyönyörű hangra. A nő félreértelmezte a mozdulatot. „Zavarom talán? Elmenjek?” kérdezte szomorúan. Sesshoumaru bizonytalanul nemet intett…
„D…dehogy…” A nő lágyan a kézfejére támaszkodott.
„Milyen udvarias. Pedig biztos unalmas lehet hallgatni egy ilyen zakkant tyúkot… Maga miért van itt?” Sesshoumaru lesütötte a szemét. A nő közelebb húzódott és kereste a tekintetét. „Ne mondja, hogy csak pihen. Nem hinném el. Na… meséljen. Persze, nem muszáj. De higgye el, jól fog esni…” Sesshumaru elfordult és a sötétbe bámult. Majd szaggatottan elkezdte.
„E…ez nem az én világom… Amióta csak találkoztam vele, minden összeomlott.” Lassan megeredt a nyelve. „Magához láncolt. Én pedig, követtem és megvédtem. Mi mást tehettem volna?” A nő figyelmesen hallgatta. „Bolond voltam. Azt hittem, jól alakulnak a dolgok, de valójában csak minden kicsúszott a kezeim közül… és csak miatta… Azt hittem, hogy elég erős vagyok, hogy elszakítsam magam tőle, de tévedtem… ez egyedül…n…nem az én világom…” A nő persze azt hitte, virágnyelven beszél, és teljesen félreértelmezte… Biztatóan rámosolygott.
„Mindenki így van ezzel, aki ezt átéli. Én is úgy érzem most, hogy nem tartozom ide, nem tartozom senkihez… de fel a fejjel… Amíg vannak olyan fickók, mint maga és én, addig minden rendbe jön, nem igaz? Ez egy szép világ, hiszen a miénk…” felállt. „ Lassan mennem kell… remélem, még összefutunk. Viszlát.” Egy halvány puszit nyomot Sesshoumaru arcára és elviharzott. A szellem sokáig ült még ott… aztán lassan eldőlt. A nő szavai voltak az utolsó gondolatai… Ez egy szép világ, hiszen a miénk… de nem az enyém… ez egy rossz világ… A hulló levelek lebegtek a szeme előtt… a szökőkút tánca elvarázsolta… lassan álomba merült.
Arra ébredt, hogy valaki üti a padot és hangosan ordít a fülébe.
„Hééé, csööövviii! Ééébresztő!!! Hahaha! Nézzétek fiúk, elbóbiskolt a barátunk!” lassan felkászálódott és aztán fölállt. Jól fog esni végre egy kis testmozgás.
„Mit akartok?” Kérdezte hidegen. A fickó abbahagyta a nevetést.
„óóó, bal lábbal keltünk föl? Valami nő ügy mi? Na jó, tudod mit? Ha odaadod a pénzed, most ennyivel megúszod, azért nekünk is van szívünk, nem igaz fiúk? „ A „fiúk” nevetve helyeseltek mind a négyen. Sesshoumaru elvigyorodott.
„Nincs nálam pénz.” A fickó komoran csóválta a fejét.
„Ez nem jó, pajtás, nagyon nem jó. Nem fogsz minket hülyének nézni. Ilyen puccos cuccban rohangálsz, biztos jó vastag vagy. De lásd kivel van dolgod, kapsz még egy esélyt.”
„Felejtsetek el.” A fickó válasz helyet feléje csapott. Sesshoumaru elhajolt… de valami nem volt rendjén… majdnem eltalálták! Komoran vette tudomásul, hogy amit már délután is sejtett, igaz. Bármi áron meg akart szabadulni… A lánccal együtt kitépte a hatalmát… ez volt az ár. Minden erejét beleadva gyomron vágta a támadót, közben egy pördüléssel arcon rúgta a másikat, és az így szerzett lendületből könyökkel ráesett a görnyedő elsőre. De aztán oldalról kapott egy ütést a gyomrára és egy negyedik irányból egyet a fejére. A látása elhomályosult és a lába megbicsaklott, térdre esett. Furcsa volt… nem fájt igazán… egyszerűen nem engedelmeskedtek a tagjai az akaratának… Hmm… az a vörös folt a földön…azok a cseppek…Próbált felállni, de félúton egy rúgás még hátrébb taszította. A saját vérének a szagát érezte… és ízét… alig hallotta már a rekedt hangot.
„ A francba, ez a mocsok valami rohadt karatésnak képzeli magát. Ezt kapd ki, Bruce Lee!” A negyedig rúgást és a hatodik ütést már nem érezte.

Kagome lázasan kereste a profot. De sem a suliban, sem az egyetemen nem találta. Állítólag egyik helyen sem volt bent, már két napja. Talán beteg, azt mondták. Bár akkor betelefonált volna. Akárhogy sietett, csak késő délután tudott eljutni Asami házáig. Becsöngetett, de nem érkezett válasz. Sőt, az ajtó is nyitva volt. Bent pedig sehol senki. Felkapott egy zseblámpát és elindult a fészer felé. Biztos megint barkácsol. Ott is minden tárva nyitva. Kicsit zavarta a hely, de azért lement a létrán. Még mindig borsódzott a háta a furcsa érzéstől. De rendületlenül ment előre. A természetes fény hamar eltűnt, úgy hogy a zseblámpa fényére hagyatkozva botorkált tovább. A folyosó végén a szikla is el volt tolva. Belépett a sötét terembe és elkiáltotta magát.
„Asami professzor!” -fesszor-szor-szor-… „Én vagyok, Kagome!” –gome-me-me. A visszhang rádöbbentette, hogy mennyire hiábavaló, amit csinál. Hiszen, ha nincs felkapcsolva a lámpa, valószínűleg nincs itt senki… Elbotorkált a kapcsolóig… egy-egy csontmaradvány időnként elroppant talpa alatt és a terem akusztikája szörnyen felerősítette a kísérteties hangot, ami csak tovább növelte a kényelmetlen érzését. Felkapcsolta a lámpákat. Katt…katt…sorra gyulladtak föl újra a reflektorok. Meglepve tapasztalta, hogy a terem teljesen üres. A csontváz még megvolt, de az asztalok és a szekrények üresen álltak, a prof úgy tűnik, mindent elvitt. Valószínűleg azért nem látta senki napok óta. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy milyen szerencsés, egy elhagyatott barlangba általában beköltöznek a…. egy vijjogás után önkéntelenül fölkapta a fejét….a denevérek!! Akik nem szeretik a fényt. Hirtelen mindent betöltött a bőrszárnyak csattogása. Kagome sikoltva keresett menedéket egy távoli sarokban, egy félreeső szikla mögött. Lehunyta a szemét és összekuporodott, amíg elállt a zaj és minden bőregér eltűnt. Lassan kinyitotta a szemét, de újra felsikoltott, ezúttal hangosabban… egy halott nézett vele szembe… Nem egy ősi csontváz, hanem egy összeaszott, alig pár éves holttest… A mellkasáig be volt temetve, mintha valaki elakarta volna hantolni, de félúton meggondolta volna magát. Valamit tartott a kezében. Egy könyv… Kagome kíváncsisága legyőzte az undorát és közelebbről is szemügyre vette a borítót…Nehezen tudta csak kibetűzni a címet…H.ns He..e: G.net.k. n.p..inkb.n . Hmm, mi lehet az? Az első szó talán genetika… ja, igen hallott már erről a könyvről. Hans Heine: Genetika napjainkban. Egy áttörő felfedezésről szól, de tipikusan az a könyv, amit csak a tárgyhoz nagyon értők tudnak értelmezni. Kőkemény biológia. Kagomevel fordult egyet a világ… lerogyott a hulla mellé. Bi…biológia…biológia!!! Nyilvánvaló volt, hogy mitől halt meg… feltépték a hátát a nyak alatt és kitépték a gerincének egy részét… a sebek pedig kísértetiesen emlékeztettek azokra, amiket az Inu Yasha által legyőzött démonokon látott… egy kutyaszellem karmai végeztek vele… vagy, valami, ami ahhoz hasonló… egy páncél. Igen, Asami azt mondta, hogy a páncél ölte meg a barátját… de nyoma sincs dulakodásnak, hiszen még az utolsó olvasmányát is görcsösen markolja a kezében. Tisztán végeztek vele, egy csapással, hátulról… Asami hazudott. Szó sem volt csodával határos megállításról és az utána következő tragikus balesetről… Az öreg, kedves professzor hidegvérrel, alattomos módon meggyilkolta a társát… a barátját! De vajon miért…? Nem, ez most nem számít. Biztos, hogy köze van Inu Yasha elrablásához… hiszen a gyöngy kell neki! Meg kell állítani. De ki segíthetne? Már csak Sesshoumarura tud gondolni… De ahhoz a szülei segítségét kell kérnie, egyedül esélye sincs megkeresni. És mindjárt beesteledik. Távozás előtt még egy párszor, körbejárta csontvázat. Vajon kié lehet? A villany lekapcsolása előtt még vetett egy pillantást a titokra, amit valószínűleg soha nem fog megfejteni… Amikor az álkapocs darabjai között meglátta. Meglepetten dörzsölte a szemét. Nem… az nem lehet… Odarohant, térdre esett és nem törődve a kosszal, a saját két kezével ásta ki… Lehetetlen… és mégis, ott tartja a két kezében… zsebre vágta a bizonyítékot és lélekszakadva rohanni kezdett kifelé. Meg kell őt találni. Minél hamarabb.