Sesshoumaru gyorsan napirendre tért a látottak fölött és követte a profot, hogy közelebbről is szemügyre vegye a látványosságot. Kelletlenül, de beismerte magában, hogy ezért érdemes volt idáig eljönni… talán még Asamit életben hagyni is… Kagome viszont nekitámaszkodott a falnak és csak bámulni tudta a valaha volt hatalmas lény maradványait… egy átváltozott kutya-démon hatalmas óriási csontváza töltötte a barlangot. Nem az újdonság ereje taglózta le, látott már ilyet, sőt, szörnyűbb dolgokat is… hiszen Inu Yasha apjának is látta a koponyáját, járt is benne. De ez egész más volt. Az tiszta, magasztos… ez meg… a démon tagjai teljesen ki voltak facsarodva, megörökítve szörnyű halálának utolsó pillanatait… és… és… a koponyája teljesen szét volt zúzva. Az álkapcsa megmaradt, de a homlokát ért iszonyatos csapás betörte a kemény csontot. A teremben a kövek között itt-ott csontdarabok csillogtak a fényben, valószínűleg a lény szétszóródott darabjai… A test többi része sem volt egész. Elszórtan törések, zúzódások borították… két-három borda, csípő, mancsok… semmi sem maradt épp, az egyik hátsó lába térdből hiányzott, igaz, valamivel arrébb az is meg volt…a csonkot pedig fogak nyomai borították…vajon kié… a gyilkosáé… vagy a sajátjáé…? Kagome elszörnyülködve hallotta, amint Sesshoumaru nevető hangja az ő gondolatait visszhangozza…
„Hahaha… szerencsétlen flótás! Valószínűleg megásatták vele a saját sírját, aztán megadták neki a kegyelemdöfést. Hé, te!” Kiáltotta. „Legalább tiszta vérűhöz méltó módon hacoltál, he? Hehehe…”Kagome rákiáltott.
„Hagyd abba!!! Hogy lehetsz ilyen… egy fajtársadról van szó!” Sesshoumaru vállat vont.
„Igen. És?” Kagomenek elakadt a szava…erre az érzéketlenségre már nem tudott mivel felelni. Inkább a prof után sietett. A terem egyik sarkában egy műhely volt berendezve, tele csontdarabokkal, maradványokkal, és furcsa szerszámokkal, amiknek sem Kagome, sem Sesshoumaru nem tudta megállapítani a rendeltetését. Az öreg szélesen körbemutatott.
„Hát, ezt találtuk. Nem rossz, mi?” Sesshoumaru mosolyogva bólintott. Ő is kezdte megkedvelni az öreget, bár egész más okokból, mint Kagome.
„Tényleg nem rossz, halandó. De mihez kezdtetek ezzel?”
„Egy pillanat.” Mondta és elkezdett keresgélni egy kupac tárgy között. Majd előszedett egy kis tőrt. Valószínűleg a lény csontjaiból faragták. „Ezt. Felhasználtuk és mindenfélét csináltunk belőle. Bár már jó ideje halott, hihetetlen spirituális ereje van.” Akárcsak a Tetsusaiga és a Tenseiga, gondolta Kagome. „De érdekes módon a tárgyak nagy része itt nem működik… mintha ebből a világból kihalt volna a mágia. De esetleg folytatnám. Szóval megtaláltuk. Kutatni kezdtünk, rendszerezni a csontjait. Először azt hittük, hogy egy hatalmas, dinoszaurusz méretű emlős maradványaira bukkantunk, de egy két apróság megdöntötte ezt az elméletet. Először is, nem tudtuk megállapítani a korát. Például radikarbonos kormeghatározással mindig az jött ki, hogy teljesen friss. Mintha tegnap pusztult volna el. De ami még furcsább volt, hogy mindenféle műszer teljesen megbolondult a közelében. A Geiger-Müller számláló ide oda ugrált, rádiók sem működtek rendesen, még az egyszerű elektromos kábelek ellenállása sem volt állandó… Igaz, a klasszikus megoldás, a vastag ólomborítás most is segített, de minden jel arra mutatott, hogy nem egyszerű maradvánnyal van dolgunk, ezért nem is hoztuk nyilvánosságra, hanem összekapartunk egy kis pénzt, megvettük a telket és ide költöztünk… És elkezdtünk barkácsolgatni. Végül, a lény szétszórt koponyájából összeraktunk egy páncélt…” Megmutatta a nyakában lógó nyakláncot. „Ez lenne az…” Sesshoumaru elnevette magát.
„Ugye csak viccelsz? Ez nem egy páncél.” Az öreg válasz helyett egy mintát rajzolt a nyaklánc kristályába… talán egy kód… majd a medál elkezdte kihajtogatni magát. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis kristályból egyre újabb és újabb csontrétegek bukkantak elő és építették föl a páncélt… ami végül az egész testét befedte. Az ujjai végén karmok hajtották ki magukat, aminek köszönhetően ő is hasonlatossá vált egy szellemhez… De nem csak csontokból állt… mivel csak törmelékből épült föl, helyenként ki kellett pótolni, ezeket a részeket furcsa, idegen szerű csillogás jellemezte, valami fém lehet. Majd utolsó lépésként a terem sarkaiból az árnyékok megelevenedtek és egy csuklyát alkotva körülfonták, és végül ott állt Sesshoumaru előtt a gyűlölt Vadász… alig bírta visszafogni magát, de megígérte, nem bánthatja… most nem… De… valami nem stimmelt. Alacsonyabb volt, mint akkor és a hangja is teljesen más… Öregebb…
„Itt, ezen a világon ez minden amit tud. Mert el kellett nyomnunk benne a szellemet. A koponyából készült és a koponya az elme háza… ott volt a legerősebb a néhai szellem ereje, és még mindig bosszúért kiáltott. Először, amikor kipróbáltam a páncélt, teljesen átvette fölöttem a hatalmat… szerencsére, akkor még nem volt teljesen készen, ezért a barátom csodával határos módon megtudott állítani… de másnap reggel holtan találtam őt… botor módon nem tudott várni, és a páncél megölte őt…” Itt egy pillanatra abbahagyta a mesélést. Behunyta a szemét, koncentrált egy kicsit és a páncél összehajtogatta magát… majd újra elrejtette a medált az inge alá aztán folytatta. „Ekkor döntöttem úgy, hogy el kell nyomni a szellem tudatát. Ám ezzel a páncél ezen a világon elvesztette a hatalmát. Ezért van szükségem a Shikon gyöngyre… Hogy itt is kitudjam használni a páncél erejét… Gondolj csak bele, Kagome!” mondta hirtelen fellelkesülten. „Ezzel az erővel milyen dolgokat tehetnék…tehetnénk! Ha rájönnék, hogyan lehet még ilyen páncélokat csinálni, az emberiség minden gondja megoldódna!” Egészen megváltozott. Kihúzta magát és csillogó szemmel, lelkesülten beszélt. Sesshoumaru flegmán közbe vágott.
„Ez mind szép, halandó, de hogy kerültél a mi világunkba?” Asami vállat vont.
„Nem tudom. A páncél valahogy képes váltani a két világ között.” Majd újra Kagomehez fordult. „Na, mit szólsz? Nekem adod a gyöngyöt?”
„N…nem tudom.. még gondolkodnom kell… kicsit sok ez nekem egy napra…”mondta a lány bágyadtan. Az öreg bólintott.
„Persze, gondolkodj csak nyugodtan. Aztán, ha döntöttél, segíthetek is összegyűjteni a szilánkokat. Mert, ha jól tudom, még nincs meg az egész gyöngy…” Kagome bólintott.
„Talán… de most hazamennék… pihennem kell…” Az öreg elindult kifelé, de még visszanézett Sesshoumarura.
„Tényleg… mindig is érdekelt, hogy hogyan néz ki egy ilyen lény valójában… nem változnál át? Itt van elég hely…” Sesshoumaru megcsóválta a fejét.
„Kétlem, hogy a lány levenné a láncot csak ezért. És amíg rajtam van, nem tudok átváltozni.” Kagome megtorpant. Teljesen meg volt döbbenve.
„Nem…? de… az iskola előtt azt mondtad…” A választ a gúnyos hangnem csak még egyértelműbbé tette.
„Blöfföltem.” Vetette oda Sesshoumaru.
Az öreg hazavitte őket. Kagome szülei pedig megismerkedtek Sesshoumaruval, mint a család távoli rokonával, akit a nagyapa nem mutatott eddig be. Ügyvéd, Okinawában dolgozik, és most egy fontos per miatt van itt, és nem tudott szállást találni… Viszont kapott saját szobát. Ennek Kagome nem örült annyira, de bízott abban, hogy a lánc rendesen működik.

A lánc rendesen működött, de ez nem szegte Sesshoumaru kedvét. Nagyon vidám volt. Ez egy érdekes kirándulás volt, sokkal érdekesebb, mint ahogy azt Kagome gondolná… Mert a kis szerencsétlen halandókkal ellenben ő már tudta, hogy kihez tartozik az a csontváz…És hogy miért? Mert értette a jeleket, amik a falba voltak kaparva… de ezt nem fogja az orrukra kötni. A jelek egy mágikus szertartást írtak le. Egy olyan szertartást, amit ő már régóta keresett. Azt már eddig is tudta, hogy a Shikon gyöngy felhasználásával Inu Yashát teljes démonná tudná tenni, de ez a módszer, mivel a gyöngy szét volt szórva, most nem működött. De biztos volt benne, hogy más módok is léteznek, amikkel elérheti… és most, megtalálta! Igaz, az utolsó mondat elmosódott, de az valószínűleg már nem volt fontos, mert a szertartás teljesnek tűnt. És hogy kié a váz? Tökéletesen egyértelmű. Már eddig is gyakran hallott úgynevezett időhurkokról… Azt nevezik így, amikor egy paradoxont előidéző eseménysor következtében megbomlik a téridő szövedéke, és a világegyetem ezt úgy kompenzálja, hogy egy olyan láncot alakít ki, ami önmagába visszatér, és így elsimítja a paradoxont. Arra még nem jött rá, hogy most mit kell elsimítania, de az biztos, hogy a váz a teljes, tisztavérű Inu Yashaé… bizonyíték erre falba kapart szertartás… de nem is fontos, hogy mit kell elsimítani… ő, Sesshoumaru most teljessé teszi a hurkot. Elővett egy darab papírt, és felvázolta a szertartást. Igaz, egy darabig eltartott, mire rájött, hogy hogyan működik a golyóstoll. De most még ez is felvidította. Aztán egy kis sebet ejtett magán és pár cseppet a lapra folyatott véréből… erre a szertartáshoz lesz majd szükség. Szükség van pár csepp tiszta vérre. Kinyitotta az ablakot és belekiáltott az éjszakába.
„Yaken! Yaken!!” A kis lény hamar megjelent. Sesshoumaru elmosolyodott. „Követtél, mi?”
„Igen, nagyuram.” Bólintott Yaken. „és ezek szerint jól tettem…”
„Tudod mit, most jó kedvű vagyok és még neked is örülök.” Odaadta neki a lapot. „Menj vissza, és ezt csináld meg. Nagyon fontos, hogy mindent lépésről lépésre betarts.” Yaken egy darabig értetlenül bámulta a lapot, majd lassan megértette…
„És… ez biztos működni fog…?” Sesshoumaru elvigyorodott.
„Halálbiztos.” Yaken sietve távozott. Még sok teendője volt. Sesshoumaru pedig egyedül maradt és örömmel gondolta végig újra és újra, hogy mi fog történni. Inu Yasha sebesült, a kis barátai pedig nem fogják tudni egyedül megakadályozni a szertartást. Kagome pedig elfogja fogadni a prof ajánlatát… Túlságosan idealista, túl ártatlan… Nem fogja a saját céljaira használni a gyöngyöt, amikor az „emberiség hasznára is válhat”. Hah, szánalmas! Elhanyagolni önön vágyait, egy puszta szó kedvéért. Erre is csak az ilyen kis halandók képesek. Aztán, amikor ők hárman visszamennek, már csak a tomboló démon-Inu Yashat fogják találni, aki majd megpróbálja majd megölni Kagome-t, hogy elszakítsa az utolsó kötelékét, ami az emberekhez láncolja. Ezt persze a Vadász nem fogja hagyni. Amíg ők harcolnak, Sesshoumaru könnyedén megszerezheti a Tetsusaigát. És annak segítségével már könnyedén lerázhatja magáról a láncot és legyőzheti mind a Vadászt, mind Inu Yashát. Persze, a sorrend fontos, először a nyamvadt halandó, aztán a kis öcsikéje. Megásatni vele a saját sírját, aztán összezúzni a koponyáját… egész kellemes gondolat. És végül nem marad más, mint belevésni a szertartást a sziklába. Mert azok a betűk, amikben más a szenvedést látják, azok valójában az ő lendületes, kemény betűi. A saját írása hagyott neki üzenetet, évszázadok távlatából… milyen ironikus… már sejtette hogy mi lehetett az elmosódott utolsó mondat. „Sok sikert!” vagy valami hasonló. És amikor megtalálja újra…mármint megtalálta ma újra… akkor a kör majd bezárul, illetve már be is zárult. Kacagni kezdett. Nem veszíthet. Ez fog történni, semmi kétség! Vagyis dehogy! Hiszen már megtörtént! Pokolian nyilvánvaló.