„Yaken!” -zengett a parancsoló hang a kristálytiszta hegyi tó mellett. Gyönyörű kis tó volt. A vize kék, hiszen tisztán tükrözte az éjszakai eget. A telihold csillogása csak gazdagabbá vált a rezzenéstelen felszín mélységében… Az egyik végén egy hegyoromról egy kis hegyi patak vájt utat magának lassan az évszázadok alatt, hogy feltöltse a mélyedést, ami a tó otthonává vált. A vízesés árnyékában egy kis alak mozgott a felszín alatt, majd a hangot meghallva lélekszakadva ugrott ki a vízből és szalad az ura felé, de túl lassú volt, ezúttal türelmetlenség is vegyült a hangba...
„Yaken!!” - A kis alak lihegve borult térdre a démon előtt. Nem, nem démon volt... A démonok torzsága és embertelen őrülete eltörpült az alak könnyed, természetes fenségével szemben... ezeket a tiszta arany szemeket egyetlen halandó sem nevezte volna démoninak... de ember sem volt… a fiatal arcához társult ezüst haj jelezte, hogy normái messze túlszárnyalják az „emberi” mértékeket… Ám volt valami a hatalmas szellem arcán, ami nem illet oda, és megbontotta az összkép fenségét… Egy furcsa kifejezés… Yaken levegő után kapkodott, de az ura fel nem tett kérdésére válaszolni kellett.
„S…semmi… Sesshoumaru nagyúr… semmit nem találtam…”-nyögte fáradtan. Az arcot tovább torzította az érzés majd hirtelen dühödten megragadta a szánalmas kis alakot és felemelte maga elé.
„Egész biztos?”- kérdezte nyugodt hangon. Yakennek elakadt a lélegzete. Lassan kibökte.
„B…biztos…” majd rövid gondolkodás után hozzá merte tenni a kérdést: „Nagyuram… miért keressük a tó szellemét….? Őriz valamit…? Esetleg egy fegyvert…?” A szellem nemet intett. „Akkor talán… képes tenni valami…?” Újabb intés a válasz. Yakennek felcsillant a szeme. „Akkor talán, egy erős szövetséges lehetne?” Sesshoumaru egy pillanatig mérlegelte a lehetséges variációkat, de végül csak dühösen bevágta Yakent a bokrok közé. Majd válaszolt a szolga kérésére.
„Meg akarom ölni.” Mondta egyszerűen. Majd elmosolyodott. „Nézd Yaken… hát nem gyönyörű? A háborítatlan természet… a maga szépségében…a fák suhogása… a tó tükrének csillogása…” Selymes, már-már szeretet teli hangja meglepte Yakent. Ehhez nem volt szokva. De az évek során megszerzett rutinja helyeslően bólintott helyette is…
„Igen, nagyuram gyönyörű.” Sesshoumaru dühösen megpördült és magából kikelve ordított.
„Egy fenét! Unatkozom, te barom! Unatkozom! És a tó szelleme a legendák szerint jó kihívás lett volna, hogy elűzze az unalmamat! De nem, valójában nem is létezik. És most tovább unhatom magam.” Igen, ez mindent megmagyarázott. Ez volt az a furcsa kifejezés a szellem arcán. A mélységes, fásult unalom. Yaken bátortalan hangon jegyezte meg a bokorból…
„Akkor miért nem égetjük föl a falut…? Hiszen hazudtak nekünk…” Sesshoumaru arca egy pillanatra vérszomjas vicsorba torzult és követhetetlen sebességgel csapott Yaken felé, aki a szemét behunyva rettegett… te a csapás nem érkezett meg. Yaken lassan kinyította összeszorított szemhéját… majd meglepetésében a másikat is. Sesshoumaru a tóparton állt, csukott szemmel… a szél belekapott a köpenyébe és lassan megcibálta… Olyan békésnek tűnt. Túl békésnek. –Mi értelme?- gondolta.- Ennek így semmi értelme. Miért foglalkozzam ezzel a féreggel…Miért égessem föl a falut… semmi értelme… már nem is szórakoztat…unatkozom.- Hangosan is föltette a kérdést…
„Miért?” suttogta. Yaken komolyan megrémült. Mi történt a nagyúrral?! A szél a túlparton letépett egy virágot egy fáról… lassan táncolt a fuvallatokon… Hirtelen egy ködarab vágódott bele és zúzta szét az amúgy is mulandó szépség eme elégiáját. A kődarab tovább haladt és bevágódott a fák közé, ahol meteorhoz hasonló pusztítást végzett. Izzásig hevült a levegőben, és több nehéz fa törzsét is szétrobbantotta, mire mélyen a földbe fúródott és lehűlt… Sesshomaru unott arccal nyúlt a következő kavics után… amikor egy gúnyos, tenyér bemászó hang félbeszakította.
„Szép lövés volt, Nagyuram” Sesshoumaru lassan megfordult. Az arca nem tükrözött érzelmeket, viszont belül majd szétfeszítette a tetterő… végre valami… Yaken mögött a fák fölött egy csuklyás alak lebegett… Fekete csuklyája úgy lobogott, mintha nem a szél rázná azt, hanem ő rázná a szelet… És valahol igaz is lehetett… Sesshoumaru kifinomult orra nem érzett mást, csak a csuklyásból áradó szagot… nehéz, füstös, de valahonnan ismerős… az a halandó lány, aki Inu Yasha-val mászkál… annak a ruhái árasztották mindig ezt a szagot… Hasonló gúnnyal tette föl a kérdést.
„Ki vagy te? És hogy mersz sértegetni?” A csuklyás egy pillanatra elgondolkodott. Csak a szája látszott a csuklya alatt, de az mosolygott. Ezt a kérdést még senki nem tette föl neki ezen a világon. Lassan, kimérten válaszolt.
„A Vadász” Sesshoumaru elmosolyodott.
„Ennyi? Jobbat nem tudtál kitalálni? Halandó vagy… Érzem a szagodon. A szüleid milyen nevet adtak neked?” Majd unott arccal intett. „Felejtsd el. Nem érdekel. Halandó még nem győzött le. Most meg fogsz halni.” A csuklyás mosolya nem lanyhult. Megrázta a fejét.
„Nem, most nem harcolok veled. Előbb be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy rá.” A hang egy pillanatig sem remegett. Ez felkeltette Sesshoumaru érdeklődését. Nem érezte a félelem szagát. Az idegen nyilvánvalóan tudta, hogy ő kicsoda, még sem félt. Ez érdekesnek ígérkezik. És ha mégis csak fecsegett, még akkor is ráér lassan kitépni a szívét… Végül is, rövid távon talán az is szórakoztató lesz.
„Szóval tesztelni akarsz…? Ma szerencséd van… Bele megyek a kisded játékodba… de figyelmeztetlek… ne vesztegesd az időmet, halandó…” Az alak bólintott.
„Egyetértek. Én sem érek rá szórakozni.” És hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül egy hordányi démon jelent meg mögötte a levegőben és rávetették magukat… Sesshoumaru egy laza bokamozdulattal ellökte magát a földről, pár fejetlenül támadó rém feltépte a földet, ahol egy pillanattal azelőtt még ő állt. Miután kiköpködték a fűcsomókat, társaikkal együtt acsarkodva követték. Nem voltak szervezettek, egy mindenféle, alaktalan, torz, besorolhatatlan lényekből álló horda állt vele szemben… nem is az erejük miatt nem támadott eddig, hanem a meglepetés miatt… semmit nem érzet… a fura figura egyszerűen megteremtette ezeket a démonokat, puszta akaratával… erre kevesen voltak képesek… kicsit megdőlve lebegett a tó fölött pár méterrel, és a csuklyást mozdulatait figyelte. Aki nem tett semmit. Csak őt nézte. Az első hullám elérte. Aztán a második is… majd a harmadik… nem harc volt ez, hanem aratás… az utolsó hullám is elhalt… a tó tiszta vize felkavarodott és vörössé festette a vér… a parton pedig megjelentek az első habfoltok… A lehulló végtagok, belsőségek között Sesshoumaru lebegett, még mindig unott arccal. Gyakorlatilag meg sem moccant. A csuklyás bólintott… az egyik keze kivillant a csuklya alól… furcsa, idegen kezek… valami fém lehetett… valami szerkezet… egy pillanatra fel fénylett néhány vonal… talán egy karkötő… A csuklyás halkan kuncogott…
„hehe…Kerested a tó démonát… teremtek neked egyet…” A tó forrni kezdett. Az véres húsmasszák egyszerűen eltűntek, mintha sav marta volna el őket… majd egy hatalmas vízkígyó ugrott Sesshoumaru felé. A szellem unottan magasabbra emelkedett, de a kígyó követte… a tó teljes víztömege átalakult és Sesshoumarut üldözte a levegőben. Aki néha odacsapott, de a víztömeg mindig újra összezárult, akárhol is vágta el… Végül taktikát változtatott és hagyta magát elkapni. A kígyó ráharapott, majd tekeregni kezdett és, próbálta megfojtani Sesshoumarut, aki elkezdett haladni a föld felé, magával rántva az egész forrongó, tomboló vízgömböt… majd pár másodperc zuhanás után elérték a tó kiszáradt medrét… a becsapódás iszonyú ereje újraformálta a tájat és ledöntötte a hegyormot, elrekesztve ezzel a csermely útját… A szertefröcskölő törmelék, a hatalmas ködarabok és sziklák lekaszálták a közeli fákat, amik túlélték a lökéshullámot… A felszálló por és vízpára eltakarta a csuklyás elől az eseményeket, majd a lágy nyári szellő lassan elsodorta az akadályt és Sesshoumaru alakja bontakozott ki… Pár méterrel az idegen előtt lebegett… A szeme dühösen villogott, a hangja viszont hideg volt…
„Ember…” Lassan felnyúlt bal kezével a jobb vállához és lepöckölt egy porszemet… „Összekoszoltad a ruhámat, te halandó…” A csuklyás csak mosolygott.
„Még nincs vége a tesztnek.” Sesshoumaru megropogtatta a kezét. Jobb karján megjelentek a méreg csíkjai, amint megfeszítette az izmait.
„De. Vége.” Mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A karmai átszelték a teret, egyenesen a csuklyás szíve felé… de ott már csak a levegőt markolta… Egy hangot hallott a fejében. „Menj egyenesen nyugatnak és segíts az első bajbajutott emberi lénynek. Aztán őrizd őt, amíg érdemesnek nem talállak arra, hogy megküzdj velem.”
Sesshoumaru először csak némán meredt maga elé… majd hirtelen elkezdett kacagni… közben leszállt a földre… Nyugatnak fordult. Yaken bizonytalanul bújt elő egy szikla mögül.
„Nagyuram. Most mit fogunk tenni? Ugye nem…?” Sesshoumaru még mindig kacagott.
„De, Yaken. Megtesszük, amit ez a senki mondott.”
„de…”
„Semmi de. Unatkozom.”
És még mindig kacagva elindult egyenesen a felkelő nappal ellenkező irányba… Vissza sem nézett a pusztaságra, ami nem is oly rég egy virágzó kis liget volt a hegyek között… A felkelő nap sugarai melegítették a kihalt fák omladozó kérgét… a romok közül lassan előbukkant a kis hegyi csermely és elkezdte feltölteni a friss mélyedést… a tó démona táncolt a csillogó hullámokon… és a tündér dalolt.

Kagome sietve lépkedett az erdei ösvényen. Gyógynövényt keresett Inu Yashanak… a többiek ellenezték hogy egyedül menjen, de elszökött előlük… nem merte bevallani, de kicsit egyedül akart maradni. A gondolataiba merülve sétált, amikor hirtelen reccsenést hallott és már zuhant is a csapdába. Átkozta a figyelmetlenségét, de már hiába. A szárny verdesése elárulta, hogy semmi jóra nem számíthat…Látta a hatalmas karmokat, amik megpróbálták kihúzni a csapdából, de szerencsére még nem érték el.
„Segítség!” sikította. De senki nem hallotta a hangját. Aztán egy tompa puffanás és újra meglátta a nap fényét, majd egy fadarabot, amit neki dugott le az ismeretlen megmentő. Belekapaszkodott és könnyedén kihúzták. Amikor kiért a csapdából, elállt a lélegzete. Nem, nem a sáskadémon teteme volt rá ilyen hatással… hanem a megmentő, aki a bot végét fogta…
Sesshoumaru!!!
Azonnal felugrott és botladozva egy fához hátrált.
„Mi…mi… mit keresel te itt? Ne, ne gyere közelebb…!” dadogta remegő hangon.
„Persze. Ki más is lenne az első bajba jutott emberi lény, mint te. Az a csuklyás tényleg tudhat valamit.”
„Miről beszélsz?”
„Mostantól megvédelek.” Kagomenek leesett az álla. Ez nem kérdés volt, nem is javaslat, vagy ajánlat. Egy sziklaszilárd, megfellebbezhetetlen kijelentés volt. Percekig meg sem tudott szólalni. Igen, ott állt. Egyértelműen Sesshoumaruról volt szó. Arany szemek, ezüst haj, finom ruhák, igen, még mindig egész jóképű, és persze ott a Tenseiga az oldalán… Semmi tévedés. De.. akkor miért beszél marhaságokat?
„Mi… miért?” Sesshoumaru vállat vont.
„Mert unatkozom.” Kagome leült egy kiálló gyökérre, mert ezt másképp nem lehetett elviselni.